Acest site foloseste cookies. Continuarea navigarii pe acest site se considera acceptarea politicii de confidentialitate si protectia datelor. Click aici pentru detalii.

A történelem ismétlődik: 25 év telt el az úzvölgyi temetőben elkövetett magyar pogány rituálé óta

 

A román nép áldozatok árán született meg és tartotta fenn magát az évek során. A román nemzet fennmaradásért, méltóságáért és felvirágzásáért hozott áldozatok nem csak a múlté. Úgy látszik a románok sorsa harcolni ezekért a nemzetalapító elementáris jogokért, folyamatosan, még napjainkban is, amikor úgy tűnik, hogy a civilizált világot a demokratikus elvek vezérlik és irányítják, a jogokat és tulajdont nem bottal kellene megvédeni, hanem a leigázó indulatokat csírájában kellene elfojtania a törvénynek.

Az úzvölgyi Nemzetközi Hősök Temetőjében történtek épületes példa e tekintetben. A politikusok kicsinyes érdekei, az agymosottak orcátlansága és bizonyos személyek egoizmusa, akiknek a homlokára van írva „ÁRULÁS”, egy áldatlan hármast alkotott, amely évtizedek óta a mai napig azért áll fenn, hogy fáradhatatlanul elpusztítson mindent, ami román.

Ne tűnjön túlzásnak, amit mondtam, mert az úzvölgyi temetőhöz kapcsolódó probléma 25 évvel ezelőtt kezdődött és azóta is lappang. Annak érdekében, hogy áttekintést adjunk a román területek osztrák-magyar megszállásáról nosztalgiázó magyarok káros makacsságáról és a helyzet komolyságáról, álljon itt a román sajtóban akkoriban megjelent cikk, melynek címe „Pogány rituálé egy romániai temetőben”.

1994 augusztus 30-án a románok arról értesültek, hogy egy katonai temetőben román neveket viselő kereszteket távolítottak el és valószínűleg elégették vagy elhantolták az RMDSZ, a római-katolikus és protestáns egyházak, valamint „a szent magyar hon földjét védelmező veterán harcosok” által szervezett rituálé keretében. Elképzelhetjük, minő hévvel működtek ezek a sírgyalázók, akik éjszaka settenkedtek vagy nappal özönlöttek a temetőbe, kiválasztották a román nevű sírkereszteket, gödörbe dobálják, és valószínűleg egymás vállát átkarolva járják rituális táncukat, miközben asszisztáltak a keresztek elhantolásához vagy égetéséhez.

Figyelik az „előkelő” magyarok tetteinek analógiáját? Mi változott 1994 óta? Semmi, kivéve azt, hogy most műanyag zacskókat használtak, nem bajlódtak a betonból készült keresztek tönkretételével. Nyilvánvaló ennek a román földön jövevény népnek a fő jellemvonása, amelyik ahelyett, hogy megköszönné ezen tájak tulajdonosainak- a románoknak a vendégszeretetét és megértését, alattomos módon harapnak, provokálnak, káros és zavaró dolgokat művelnek, majd teszik az áldozatot.

Sajnos a magyarok őseinek ereiben folyó területek leigázása iránti elkeseredett vágy és az irigység, hogy másoknak van, amit ők szeretnének, nem hígult idővel egy cseppet sem. Ezt nem magamtól mondom, hanem a ma élő utódaik bizonyítják.

Keserűséggel kell észrevenni a román politikai osztály hiányos hozzáállását, az akkoriét és a mostaniét is, amelyik mintha elvonatkoztatna az állítólag általuk vezetett és adminisztrált országban a szemeink előtt történő súlyos valóságtól. A román állami hatóságok zombiszerű, tehetetlen állapota a bűncselekmények elfojtására, csak ösztönzi a románellenes cselekedeteket és örökös jelleget kölcsönöz azoknak. Ide tartoznak azok, akikben a személyes kényelem lakozik, és a homlokukra van írva nagybetűkkel, hogy „ÁRULÓK”.

Egy ismert mondás így szól: A lovak nem akkor pusztulnak el, amikor a kutyák akarják, a kutyák sem akkor pusztulnak el, amikor a gazda akarja. Innen világosan érthető, hogy akármilyen nyomást gyakorolnak ránk, románokra egyesek, hogy hagyjuk magunka letaposni, a szó szoros és átvitt értelmében, nem fog nekik sikerülni. A bölcs ember tudja, hogy a harag, főleg az igazságtalan harag, csak azokat őrli fel és pusztítja el, akik használják.

Összefoglalva, lehet a románok csendesebbek, mentére hagyják a dolgokat, de nem a végtelenségig, és megvan a joguk és kötelességük a védekezésre.  A romániai magyarok jobban tennék, ha a rég leáldozott idők melankóliáját – amelyik amúgy sem túl dicsőséges rájuk nézve- helyettesítenék a velünk való csendes és boldog együttélés örömével.

Ha a magyarok, különösen a politikai vezetők, igazán szeretnék az európai elveket, amelyeket minden alkalommal emlegetnek, és ha valóban szeretnék, hogy azok működjenek, a múltban hagynák a múlt árnyait és a jelen valóságában horgonyoznának le, amelyben egyébként egyáltalán nem élnek olyan rosszul.

Viorela Gherasim

 




Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük