A szebasztei negyven szent vértanú- március 9

Articol disponibil în: Magyar Română

Március 9-e a babonák és a hit összefonódása, és a „Szebasztei 40 Szent Vértanú” elnevezésű vallási ünnepből ered. A 40 mártír Licínius császár kortársa volt, a IV. század elején. Pontosabban, eredetileg Szebasztéból (Örményország) származó katonák voltak, akik keresztény hitre tértek át. Abban az időben a keresztények elleni üldözés rendkívül heves volt, és mivel ezek a katonák megtagadták a bálványimádást, bebörtönözték őket.

A szent vértanúk teljes hittel és lélekerővel megvallották a Megváltó Krisztust, ezért megölték őket.

A katonákat télen arra ítélték, hogy egész éjjel a Szebaszte város melletti tó vizében maradjanak.

Éjfélkor a 40 mártír egyike kijött a vízből a hideg miatt. A bálványokat kiszolgáló meleg fürdőbe futva halt meg. A többiek imádkozni kezdtek. Az ima után nagy csodák történtek: felmelegedett a tó vize, elolvadt a jég és 40 fényes korona szállt a mártírokra. Az egyik őrző katona elcsodálkozott azon, hogy az éjszaka közepén az égből jövő fény melegítette fel a vizet, és hogy a mártírokra lehozott 40 korona egyikének nincs kinek a fejére szállni, és a vízbe vetette magát, megvallva, hogy ő is keresztény. Mivel élve vitték ki őket a tóból, a parancsnokok elrendelték, hogy kalapáccsal törjék össze a lábukat. E kínzás után a mártírok az örökkévalóságba mentek át. Holttestüket szekérbe rakták, hogy megégessék, majd a tóba dobják. Csak Meliton, egy fiatal katona élte túl a kínzást. Mivel még lélegzett, a katonák nem tették a szekérbe. Édesanyja, tudván, hogy a szenvedő 39 társát a Mennyek Királysága várja, karjába vette fiát, és a szekérre ültette, ismerve Krisztusba vetett hitét. Meliton útközben meghalt, anyja karjaiban.

Másnap a katonák holttestét elégették, a hamu egy részét a vízbe dobták, a másik részét pedig a keresztények vásárolták meg azoktól, akik megölték őket. Hamuban maradt csontjaikat az V. század első felében a hűséges Pulcheria, II. Theodosius császár (408-450) nővére találta meg egy földi kápolnában, a templom falain kívül Konstantinápolyban, ahol valaha egy Eusebia nevű diakónusnő háza és kertje volt, és amely fölé egy nagyobb templomot építettek Thirus vértanú tiszteletére.

Ezen ereklyék egy része Pontus tartományban (Kis-Ázsia) található Nagy Szent Vazul családi kápolnájában.

A negyven vértanú a következő: Cyrion, Candida, Domna, Isychia, Heraclius, Smaragda, Eunoicus, Ualenta (Valens), Viviana, Claudius, Priscus, Theodula, Eutychia, John, Xanthia, Iliana, Sisinia, Angia, Flavia, Aetia, Akakia, Ekdikia (Ekdita), Lysimachos, Alexandra, Illés, Gorgonia, Theophilus, Dometian, Gaius, Leontius, Athanasius, Cyril, Sakerdon, Nicholas, Valerius (Valeria), Philoktimon, Severian, Khudion, Meliton és Aglaia.

A néphagyomány szerint március 9 az agrárév kezdetét jelenti, amelyet a tavaszi napéjegyenlőségkor ünnepelnek.

A néphagyományhoz hozzátartozik ennek a napnak a sajátos rituáléja: a kis kalácsok megszentelése, 40 pohár bor elfogyasztása, az udvarokban tüzek gyújtása, a halottak várása terített asztallal, az emberek és állatok meglocsolása szenteltvízzel, de a templomban a Szent Liturgián való részvétel is.

A nők tésztából ember alakú kis kalácsokat készítenek (8-as forma), amelyeket mézzel kenegetnek és darált dióval borítanak. Az alamizsnaként adott kalácsok antropomorfizmusa emlékeztet az élők és a holtak világa közötti finom kapcsolatra, de arra is, hogy egyes etnológusok veszélyes asszociációt táplálnak egy esetleges antropofágiával. Alapvetően az antropomorf ételek fogyasztásával a közösség tagjai magukra veszik a halottak bűneit, és megőrzik a csoport energiáját.

Az alamizsnálkodás az ételáldozat egy olyan formája, amely a lemondás, az áldozat és a felajánlás gondolata mellett a kölcsönösség gondolatát is magában foglalja. Az élőknek kínálvava, akiktől semmit sem várnak cserébe, valójában a halottaknak ajánlják fel, cserébe a végső távozásukért, visszatérés és az élők világába való beavatkozás nélkül. Nyilvánvaló, hogy az emlékezés rituális aktusa az idő megújulásának – az egyik évből a másikba, az egyik évszakból a másikba való átmenetnek, a bizonytalanság, a válság pillanatainak, amikor biztosítani kell a jó kapcsolatokat azokkal, akik befolyásolhatják az élet menetét. A kalácsok formázásának és felajánlásának gesztusa, mint a két világ, az itt és a túlvilág közötti elválasztás fő rítusa, a halál általi újjászületésbe vetett hiten alapul, mint a búzaszem, amely a földbe való elvetéssel meghal és feltámad.