Az ország közepén található magyar vagy székely enklávé egy magyar nemzetiségű szemével

Articol disponibil în: Magyar Română

Valeriu Victor Szilvássy, egy igazi román lelkületű magyar nemzetiségű, Székelyudvarhelyen szerzett egynapos tapasztalatát írja le. Elismerést érdemel őszinteségéért, amely példaértékű lehet minden magyar nemzetiségű számára, akik, bár nem a román néphez tartoznak, tisztelhetnének és kedvelhetnének mindent, ami a románsághoz tartozik. Nem? Elvégre itt lélegeznek és élnek, Romániában.

„Az elmúlt napokban egy székelyudvarhelyi sétát tettem, hogy saját szememmel lássam és fülemmel halljam, hogy mennek ott a dolgok. Ki tudná jobban mérlegelni a valóságot, mint egy magyar nemzetiségű román? Nem?

Reggel kilenc után kevéssel érkeztem Udvarhelyre. Sok régi, mutatós, gondozott épület, kifogástalan tisztaság a városban. Mindeddig minden rendben. De egy dolog kezdett nyugtalanítani mindenütt magyar feliratok. Az volt az érzésem, hogy egy magyarországi városban vagyok. Sokkoló volt a két-három emelet magasságú székelyzászló a főtéren. Az épületeken, kirakatokban számos kicsi székelyzászló. Az egész Udvarhelyen csak két vagy három román zászlót láttam. Magyar személyiségek szobrai, magyar utcanevek.

Megszomjaztam. Meleg volt. Románul kérdeztem egy középkorú valakitől merre an egy hely ahol leülhetnék. Kicsit rossz románsággal, de elmagyarázta merre van a sarki cukrászda. Ott nagy a nyüzsgés. Mindenki magyarul, vagy székelyül beszélt. Rám került a sor és…

Határozott Kezitcsókolommal köszönök. Sokk. A beszéd elhalkult. Hogyhogy román szó hallatszik? A pult mögött a hölgy arca megváltozott. Kérek egy süteményt, egy üdítőt, egy kávét. Aztán magyarul kezdek beszélni. Ismét felderült a lágkör.

Egy 25 év körüli fiatal mellé telepedek az asztalhoz. Beszélgetésbe elegyedek vele. Eléggé tisztán beszélve a románt elmondja, hogy neki semmi baja a románokkal. Kimegyünk a cukrászdából és megkérem, hogy készítsen rólam és a román zászlóról egy képet. Természetesen, mondja. Én még fogom a trikolórt, amikor idősebb emberek rosszallóan néznek rém, egyikük még az öklét is felemeli. Mások rám se hederítettek, egyesek mosolyogtak. Utamat egy élelmiszerüzlet felé veszem. Ott egy kisasszony pocsék román nyelvvel fogad. Semmit nem értettem abból, amit mondott. Akkor magyarul elmondom neki, mit szeretnék. Majd az autómhoz megyek és a Brassó felé vezető útról érdeklődöm. Egy hölgy érthetetlen román nyelven kezdi magyarázni. Akkor megkérdezem magyarul. A hölgy veszekszik velem, hogy miért nem kérdeztem indulásból magyarul? Elképedtem. Magamhoz térek, és két úriembertől kérdezem meg, hogy merre van a Brassóba vezető út? Elég tiszta és érthető román nyelven magyarázták el, nagyon kedvesen. Ez azt mutatja, hogy vannak rendes emberek, szerintem nem is kevesen. Elhagyom Udvarhelyt és levonom a következtetéseket.

A csodába bele, igaz, amit erről az országrészről mondanak. Egy valódi enklávé Román földön. Nem akarok belegondolni, mit jelent idegen románnak lenni a saját országodban Székelyudvarhelyen, vagy más városokban, ahol a románok kisebbségben vannak. Apropó, a háromemeletnyi magas székelyzászlót nem lehet egy ugyanakkora román zászlóra lecserélni? Talán a fiúk követik a tordai polgármester példáját, ahol büszkén leng egy hatalmas trikolór. Ott is vannak magyarok szép számmal”.

Vicor Valeriu Szilvássy

A Hargita Újság megjegyzése

A Valeriu által elmondottak igazolódnak! Székelyudvarhelyt nem látja más fényben egy nem Hargita megyei, vagy nem Erdély más zónájából származó román etnikumú, román állampolgár sem. Az én tapasztalatom is hasonló, bár csak két órát töltöttem az „ország közepén található magyar vagy székely enklávéban”.

Hivatali kiküldetésben voltam augusztus 10-én és először léptem a szép városba. Az első néhány perc után idegennek éreztem magam, mint egy turista, mintha más országban járnék, annak ellenére, hogy ésszerűen tudatosítottam magamban, hogy mégis az én hazámban vagyok, Romániában. Az autóból kiszállva, a járókelőkhöz fordultam, megérdeklődni merre van a városháza. Egyesek a román szó hallatán továbbmentek, mintha nem is hallották volna. Két, ifjúkorán túljutott férfi nagyon szimpatikusan, magyarral kevert román nyelven próbálták megmagyarázni merre van a polgármesteri hivatal, de csak miután eszembe jutott, hogy angolul is beszélhetünk. Egy furcsa érzés vett erőt rajtam. Amint a virágokkal díszített utcákon jártam, mind az volt az érzésem, hogy mindjárt elkérik az útlevelemet. Bementem egy központi boltba vizet és gyümölcsöt vásárolni. A kiszolgáló legalább egy marketing mosolyt sem villantott, de elég jó román nyelven beszélve kiszolgált. Aranyos volt egy öreg nénike is, aki a velem levő majdnem négy éves kislányomhoz nagyon kedvesen szólt a parkban. Adósnak éreztem magam, hogy elmondjam, mi nem értünk magyarul, akkor mosolygott és egy nehézkes román nyelven megdicsérte a kislányomat.

Végezetül, ha a politikai pártok élvonalában levők lemondanának az évtizedek óta dédelgetett ostoba büszkeségről és megszűnnének vizet hajtani mindenféle képtelenséggel az egyszeri ember malmára, hogy milyen urak ők a mások birtokán, akkor a románok és magyarok békében és harmóniában élnének egymással, mert akarva-akaratlan, ugyanazokon a foltozott utcákon járnak, ugyanazok között a régi épületek között, ugyanazt a Codex almentarius élelmiszert fogyasztják, és naponta látják egymás orcáját falun és városon.

Viorela Gherasim