Büszkék vagyunk a Hargita megyei csendőrnőkre

Articol disponibil în: Magyar Română

Március 8-án ünnepeljük őket, de tiszteletünk mindennap az övék. Ők tizenhatan színt hoznak katonaéletünkbe.

Lassan de biztosan azzá váltak amivé szerettek volna: csendőrökké. Miért? Mert képesek rá. Irodai munkával kezdődött, de kitartással és olyan türelemmel ami csak nőkre jellemző kivárták a hadbalépés idejét is. Bebizonyították, hogy megállják a helyüket korábban a férfiak kiváltságának tartott helyzetekben is.

Rodica Mazilu kapitány osztja meg gondolatait velünk. Ő az első női csendőrtiszt, aki részt vett az afganisztáni NATO Resolute Suport küldetésben. Mielőtt átvenné a szót hadd kívánjunk egy szeretettel, békével és boldogsággal teli világot minden nőnek!

Következzenek Rodica Mazilu kapitány gondolatai:

„Tíz órás repülőút után landolunk Kabulban! Szeretnénk aludni csak egy órácskát. Az ismeretlennel való találkozás következik. Új bajtársak, új egyenruhák, új életfelfogások. Hallgatom ahogy süvít a szél, távolban a büszke hegyek, egy puskalövés, motor hangja és az angol megannyi akcentussal.Szépen hangzik és sok mondanivalója van.

Felkészítők és kiképzés.

Afganisztán. Kabul. 1700 m magasan. Keleti stílusú épületek, csupasz,növényzet nélküli hegyek. Védelmi falak szögesdróttal és lövésre kész afgán katonák. Készek a harcra. Bármerre nézek pusztaságot látok. Szikla és por. Isten tudja miből élnek itt az emberek annyi év háború után! Most jövök rá mit jelent a béke…

A támaszponton találkoztam először afgánokkal. Udvariasak, mosolyognak, kiváncsiak. ”Ó!Romániából!” Anyanyelvemen kérdezik „Hogy vagy?” Meglepetten válaszolok „Jól,köszi”. Felváltott társaink tanítottak nekik néhány szót.

Az élet a bázison nem egyszerű. Nincsenek szabadnapok. Szigorú szabályok, fenyegetettség, rakétatámadásra való felkészülés… Robbanások… sérült és örökre eltávozott bajtársak… Köröző helikopterek, kocsikonvojok… Felteszed a kérdést „hogyhogy nem én?” és akkor megérted…”Isten”.

Hosszabb rövidebb távon többször vonultunk ki konvojban nem túl biztonságos területeken át. Hátamon a felszereléssel,  fegyverem a kezemben, mosollyal az ajkamon, bizakodva, hogy minden rendben lesz. Nagyrészt afgán tisztekkel dolgoztam és mondhatom jól együtt tudtunk működni. Néhány kedves katona-és civil nővel is találkoztam. Meghívtak a lakásukba, bemutattak a családjuknak, megmutatták hol és hogyan élnek. Örültek, hogy fiaim vannak. Az ő kultúrájukban a fiúgyermeknek életet adó nőt megbecsülés és tisztelet övezi. Én is ebbe a kategóriába tartoztam… Nálunk otthon az a fontos, hogy anya és újszülött gyermeke jól legyenek. Egy afganisztáni családban a fiúgyermekek száma fontos. Más kultúra, más szokások.

Telnek a napok. El sem hiszem, hogy már eltelt egy év. Hazatérek a fiaimhoz.

Isten veletek román testvéreim, amerikai, brit,német, finn,  dán, török, horvát bajtársaim… és még sokan mások…

Isten veled Afganisztán!”

Rodica Mazilu kapitány egyike azon három csendőrnőnek, aki háborús övezetben járt. Épen és egészségesen tért haza, újszerű élményekkel. Mi pedig olyan szeretettel fogadtuk, mintha sosem ment volna el.

Welcome home, dear colleague!

Információs és Közszolgálati Iroda